1. Freaky music for music freaks

– Nagy szeretettel üdvözlök mindenkit! Én Steppenwolf vagyok, és ez itt a Freaky music for music freaks nevű csatornám. Egy örömhírrel kezdem: végre elértük az ötezredik feliratkozót a csatornával! Ezt nagyon köszönöm nektek! A kerek szám miatt a mai videó kicsit különlegesebb, kicsit másabb lesz. Ezúttal ugyanis nem zenélni fogok, és nem is egy kevéssé ismert előadó munkásságát fogom megfejteni, ahogy szoktam. Ezúttal olvasni fogok nektek.

A tetovált karú, hosszú szakállú, szemüveges fiatalember belekacsintott a kamerába. A háta mögött a fehérre tapétázott falon fekete gitárok sora alkotott éles kontrasztot. Hideg, mesterséges, műtermi fény világította meg a felvételt, és valamilyen speciális szűrő is fokozta a furcsa, steril hangulatot.

– Kevesen tudják rólam, hogy szeretek írogatni, elsősorban rémtörténeteket. Jórészt csak az asztalfióknak írok, nagyritkán novellapályázatokon is szoktam indulni. Amit most felolvasok nektek, az tegnap éjszaka készült el, és nem pályázatra íródott, „csak úgy”…

Itt Steppenwolf egy pillanatra megállt, és hegyezte a fülét, mintha valami külső hangra lett volna figyelmes. A felvételbe semmiféle zaj nem hallatszódott bele.

– Szóval… tegnap készült el ez a történet. Megmondom őszintén, hogy én elég hatásosnak érzem. Írásban szerintem soha nem fog megjelenni, mivel úgy gondolom, hogy a témájához jobban illik a „hangoskönyv” formátum. Nem akarom lelőni a poént, de majd meglátjátok-meghalljátok, hogy hogyan kapcsolódik a novella az olyasfajta zenékhez, amelyeket itt a csatornán szoktunk boncolgatni. Az iromány címe: Királynő. Kérlek, fogadjátok sok szeretettel!

Ezzel kezébe vett egy tabletet, és olvasni kezdett belőle.

2. Elmélet

Az elméletem mindig is az volt, hogy a zene nem csupán egy fogalom, hanem egy élőlény is. Mert mi is egy élőlény? Ha lecsupaszítjuk a fogalmat, akkor olyan rendszer, ami életjelenségeket mutat, önazonosságát fenntartja, és képes reprodukálni saját magát. A zene a teóriám szerint megfelel ezeknek a kritériumoknak. Egy élőlény, amelyet rendszerint az ember hoz létre, és amely az emberiséggel szimbiózisban él. Miért szimbiózisban? Mert a zene élvezetet ad a hallgatónak, cserébe azért, ha az segíti a fennmaradását és szaporodását. A zene úgy viselkedik, mint egy vírus, vagy egy spóra: ha jó gazdatestet vagy táptalajt talál magának, akkor élni és sokasodni kezd. Sokszorozódik, ismétlődik, „belerágja magát” a hallgató tudatába. Ha megtetszik valamilyen muzsika, akkor újra és újra lejátszod, megmutatod az ismerőseidnek, megosztod, így szaporodik tovább. Ez pont olyan, mint amikor egy vírussal fertőzött személy kórokozókat ürít a környezetében lévőkre. A zene akkor is veled marad, ha kikapcsolod: a füledben cseng, a fejedben jár… sokan úgy nevezik ezt, hogy „dallamtapadás”. A zene sok embert arra inspirál, hogy saját muzsikát alkosson: elénekelje vagy elfütyülje a hallott dallamokat, dobolja az ütemeket, mixeket és feldolgozásokat készítsen, vagy hasonló hangulatú, de mégis új zenei tételeket szerezzen. Így zajlik a zene élete és evolúciója, hasonlóképpen ahhoz, ahogy más élőlények élete és evolúciója is zajlik.

Ennek az elméletnek a mentén kutattam azokat a zenei alkotásokat, amelyek ritkák és egzotikusak. Nem tudós voltam, csak egy egyszerű, számítógép előtt görnyedő grafikus, akinek a zene a hobbija. Nem megszállottság volt ez, hanem tényleg csak egy hobbi: volt barátnőm, volt lakásom, meg kutyám is, szóval életem. Csak éppen amíg mások konditerembe jártak, kötögettek, focimeccset néztek, vagy a Netflixet bámulták, addig én zenét hallgattam, vagy ritkábban zenét szereztem. A gitár volt a fő hangszerem, a gitár „nyelvén gondolkoztam”, azt tanultam zenetanárnál – viszont a legtöbb zeneszerkesztő programmal is jól boldogultam, ugyanis érdekelt az elektronikus zene is. Általánosságban minden zenei stílusra vevő voltam, ha az adott zenei tétel nem volt hétköznapi vagy megszokott.

Időről időre rátaláltam olyan dalokra, olyan darabokra, amelyek megfogtak. Műfajtól, stílusirányzattól függetlenül volt, hogy napokra vagy hetekre valamilyen muzsika hatása alá kerültem, és állandóan azt hallgattam, elemezgettem. Aztán némi idő múltán, amikor „az immunrendszerem legyőzte a vírust”, vagyis meguntam az adott zenét, mindig valami más után kezdtem kutatni. Az új muzsikák iránti folytonos kutatási kényszer már-már függőség volt nálam. Szerencsére a zenei addikció a mai világban nem költséges hobbi: az interneten minden ott van, meghallgatható, letölthető, jobbára ingyen. Egy mobilnettel rendelkező okostelefonnal, és egy jó fülessel bárhol és bármikor hallgatható zene. Ez a hobbi jobban kezelhető, mint mondjuk a vadászat, ami számtalan kiadással jár, és sokkal körülményesebben illeszthető bele az ember életébe.

Azonban a közelmúltban minden fenekestül felfordult a zenehallgatással kapcsolatban. Rábukkantam egy olyan zenei produktumra, egy olyan vírusra, amiből szinte lehetetlen kigyógyulni. Ez a dallamtapadás nem múlt el egyik napról a másikra. Nem csak néha járt a fejemben. Ez mindig a fülemben csengett. Akkor is, ha más zenét hallgattam, akkor is, ha filmet néztem, akkor is, ha dolgoztam, még akkor is, ha szexeltem, de még álmomban is. Ez volt a legkülönösebb zenei vírus, amellyel valaha is találkoztam.

Ezt a szerzeményt csak egyetlen másik zene tudta kiüldözni a hallójárataimból, de abban sem volt köszönet… ám ne szaladjunk ennyire előre.

3. Dolgozó

Egyedül voltam a lakásomban: csak én és Szösz, a kutyám. A barátnőm, Timi aznap nem aludt nálam, a kollégiumi szobájában tanult a másnapi fontos vizsgájára. A munkával már végeztem, késő estére járt, és éppen valami zenét kutattam a telefonommal az ölemben, ágyban fekve, fejhallgatóval a fejemen. Mellettem az ágyon Szösz nyugodtan szuszogott. Néha beletúrtam hosszú, fehér szőrébe. A fehér vattapamacsra hajazó szuka elégedett horkantással nyugtázta az érintésemet.

A Bandcamp oldalán találtam egy 5160K elnevezésű előadót, akinek egyetlen száma volt fenn a felületen: a Worker, avagy Dolgozó című dal, 3 perc 12 másodperc hosszúságban. Műfaj szerint az eléggé semmitmondó „elektronikus”, „experimentális”, „rock” és „progresszív” kategóriákba tartozott. A zenei formáció székhelyeként az Egyesült Államok és Chicago volt megjelölve. A figyelmemet először a virtuális lemezborító ragadta meg: a makro felvételen egy fekete alapon neonzöld színűre szaturált hangya tapogatózott. A hangya a rágóival egy darabka nyúlós mézet szorongatott. A zene angol nyelvű leírása nagyon érdekes volt, egy jó kis B-kategóriás horrorfilmbe illő koncepciót adott a zene mellé – imádom a régi horrorfilmeket, így egyből megtetszett a dolog:

„5160K egy titkos katonai projekt fedőneve. A projekt egy tömegpusztításra alkalmas audio fegyver létrehozására irányult. A koncepció szerint a fegyver két zenei tételből áll. Az első dal könnyen hallgatható, könnyen emészthető, így – terv szerint – vírusként terjed el a rádióban és a zenemegosztókon. Olyan dallamtapadást okoz, amit még ember nem tapasztalt. Ezzel a zenével átfertőzhető lett volna az egész világ pillanatok alatt. Maga az első tétel nem veszélyes. A trigger dal, azaz a második tétel az, ami elsüti a fegyvert. A második dal meghallgatása után az első tétel által megfertőzött személyek megőrülnek és válogatás nélküli, gyilkos tombolásba kezdenek. Ilyen módon a második dal lejátszásával egész országok semlegesíthetőek lettek volna egyetlen puskalövés nélkül. A titkos katonai projektek rossz szokása szerint azonban a kutatás félresiklott: az azonos recept alapján készült, egy szerves egységet alkotó zenei párdarab öntudatra ébredt, önálló életre kelt, és kiszabadult a világhálóra. Az 5160K most már nem egy fegyver, hanem egy önálló organizmus, egy élőlény, ami sokasodni és fejlődni akar. A Dolgozó az első szám, ami veszélytelen, de lenyűgözően bele tudja inni magát a hallgató tudatába. A második szám – szembeszállva alkotói szándékával – már nem ölni akar, hanem túlélni, és segítőket találni. Hallgasd meg és töltsd le a Dolgozót, mielőtt a Kormány eltávolítja!”

A zenéhez értékelés nem tartozott, valószínűleg csak nemrég került fel az oldalra.

Nem is gondolkodtam, csak ráböktem a lejátszásra. A hallójárataimba áramló zene maga volt a tökéletesség. Ismerős, mégis frissnek ható dallamokból épült fel, rengeteg tempóváltással megspékelve. Megtekert elektronikus ütegek indították a tételt, majd egy dörrenéssel megjelent a dob és a gitár. Azonnal vigyor terült el az arcomon, olyan volt, mintha egy őrült zseni gitárral, dobbal és szintetizátorral kifordította volna a klasszikus Bolondos Dallamok rajzfilmsorozat főcímzenéjét, és egy dögös pop-rock dallá formálta volna. Egy olyan dallá, amiben nem volt ének, csak dúdolás, ó-ó-ó-zás és érthetetlen suttogás. Furcsa mix volt, de tagadhatatlanul fülbemászó. Kicsit Devin Townsend Ants című számának a refrénje is eszembe jutott róla. Imádtam minden egyes hangjegyét.

Mihelyst véget ért a dal, azonnal rányomtam a letöltésre. „Name your price” volt az árhoz írva, így a felugró menüben beállítottam az ingyenes letöltést, és ráböktem az OK-ra.

A dal nem töltődött le a telefonomra. „A keresett oldal nem található” – ez a hibaüzenet fogadott. Frissítettem az oldalt, újra rákerestem, de semmit sem találtam. A zene szőrén-szálán eltűnt a Bandcamp oldaláról.

Beírtam a Youtube-on, a Spotify-on és a Soundcloud-on is az „5160K” és a „Worker” keresőszavakat, de sehol sem volt releváns találat. A zene úgy eltűnt a világhálóról, mintha sohasem létezett volna. Már abban is kételkedtem, hogy valóban hallottam-e… viszont ennek ellentmondott az a tény, hogy a meghallgatása óta folyamatosan a fülemben csengett a főtémája.

Makacs dallamtapadás áldozata lettem. Másnap is velem maradt a dal, a következő napon is, heteken át, folyamatosan szólt a fejemben a Dolgozó. A nap minden percében velem volt, lerázhatatlanul. Folyton befurakodott a gondolataim közé, nem hagyott egy pillanatnyi nyugtot sem nekem. Bármit csináltam, bármit hallgattam, nem tudtam kitörölni a fejemből. Észrevettem, hogy öntudatlanul is a Dolgozó ritmusára rendezem a mozdulataimat. A refrén ütemére lépkedtem, székben ülve azt doboltam lábammal, néha még pislogni is ritmusra pislogtam. Még amikor Timivel szeretkeztünk, akkor is a zene ütemére mozogtam.

Egyébként Timi azt mondta, hogy éjszakánként horkolni kezdtem, és furcsa módon dallamosnak hangzott a szuszogásom. Kérésemre felvette a telefonjával a horkolást. Ahogy visszahallgattuk, megdöbbenve ismertem fel a horkantásaimban a Dolgozó foszlányait!

Megpróbáltam kiírni magamból. Az emlékeim alapján lejátszottam a főtémát elektromos gitáron, dobtam hozzá némi effektet, meg egy, az eredetihez hasonló dobalapot, és az egészet felvettem. Meglepően jól sikerült a feldolgozás, pedig csak egyetlen egyszer hallottam a nótát. Sajnos azonban a „varázs” nem volt benne: hiába mutattam meg Timinek, nem ragadta meg a dal. És a dallamtapadás sem múlt el attól, hogy lejátszottam a Dolgozót.

A felvételemet feltöltöttem a Youtube-ra, „5160K – Worker – guitar cover” néven, de pillanatok alatt eltávolították szerzői jogi követelésekre hivatkozva. Igencsak meglepődtem a dolgon. Az 5160K gyakorlatilag nem is létezett az interneten, az meg, hogy valami komoly kiadó állna mögötte, teljességgel abszurdnak tűnt. Más platformokra is megpróbáltam feltölteni a zenét, de mindenhonnan letörölték ilyen-olyan mondvacsinált indokkal.

Nyomozni kezdtem a titokzatos 5160K nevű formáció után. A legkülönfélébb fórumokon kérdezősködtem, és egyre mélyebbre merültem az internet sötét bugyraiban. Annyit ki tudtam hámozni az információmorzsákból, hogy valószínűleg egyetlen embert rejtett a fedőnév, aki rendre az Amerikai Egyesült Államok valamelyik nagyvárosát jelölte meg székhelyeként, de mindig másikat. Az 5160 megjelölés egy kardkészítésben használt amerikai rugóacél megjelölése volt. A „K” betű eredete ismeretlen volt, egyesek szerint az angol „knife” azaz kés szót jelentette rövidítve, ezzel utalva a zenei formáció fegyver jellegére. A Dolgozó borítóképén látható neonzöld hangyát Linepithema humile-nek, azaz argentin hangyának nevezték a szaktértők. Ez a kisméretű rovar a valóságban nem zöld, hanem inkább világosbarna színű volt. Nagy hódító hírében állt, egy igazi inváziós faj, a fél világon elterjedt már, mindenhonnan kiszorítva az őshonos hangyafajokat. Tökéletes parafrázisát jelentette egy zenei szuperfegyvernek.

Kiderült, hogy az előadó annyira komolyan vette a saját kitalált mítoszát („Hallgasd meg és töltsd le a Dolgozót, mielőtt a Kormány eltávolítja!”), hogy csak rövid időre tűnt fel a zenéje egyes helyeken, aztán rögtön eltávolításra is került. Feltételezések szerint a rajongók különféle feldolgozásait egy, a Shazamhoz hasonló, csak éppen automatizált alkalmazással szűrte ki és távolította el a világhálóról, tovább növelve a misztikus hatást. Ezzel a módszerrel 5160K rövid idő alatt kicsiny, de fanatizált rajongóbázist hozott létre.

Végül eljutottam egy Miss Daisy nevű Facebook felhasználóhoz, aki elméletileg hasonló cipőben járt, mint én. A fórumokon, amelyeken kérdezősködtem, végül rendre hozzá irányítottak. Az Angliában élő hölgy – ha tényleg nőnemű volt – nem sok személyes infót rakott ki magáról az internetre. A profilképén egy zongora virított, ismerősei alig voltak, valódi képeket nem lehetett találni róla. Messenger üzeneteim hatására elárulta, hogy ő is a Dolgozó hatása áll. Leírta, hogy egy titkos Messenger csoport tagja, amelyben maroknyi másik emberrel összefogva a világ minden tájáról együtt vizsgálgatják 5160K utánozhatatlan művészetét. Miss Daisy azt állította, hogy rendelkezik a Dolgozóval, sőt, a második 5160K dallal is, amelynek a meghallgatása állítólag mindent új fénybe helyez a hallgató számára. Ahhoz, hogy valaki belépést nyerhessen a belső körbe, és felvegyék a titkos csoportba, meg kellett hallgatnia a második, Katona című számot is. Ahogy az első dal esetében, úgy a másodiknál sem működött az online felületen való megosztás lehetősége. Miss Daisy szerint azok a kormányzati programok, amelyek üldözték 5160K-t, azonnal blokkolták a küldeményt, ha Messengeren vagy e-mailben, vagy egyéb elektronikus úton megosztásra került. Ezt jómagam teljes baromságnak tartottam, de a szerzemények reményében persze belementem a paranoid játékba. Kérésemre Miss Daisy megígérte, hogy elküldi nekem a Dolgozót és a Katonát is, de csak offline módon, egy pendrive-on, amelyet levélben ad fel a címemre.

Szinte fizikai fájdalmat okozott a kíváncsiság és a „hallani akarom” érzése. Gyötrelmes várakozással telt az a két hét, amire elért hozzám a két dal Angliából, de végül csak a megkaparinthattam. Az „M. Daisy, London” feladó megjelölésű borítékban nem volt semmiféle iromány, csak egy apró fekete adathordozó, amin egy kicsiny hangyamatrica díszelgett. Remegő kezekkel dugtam bele a pendrive-ot a számítógépembe, felvettem a fejhallgatómat, és felkészültem a csodára.

4. Katona

Gyanakodva lefuttattam az adathordozón egy víruskeresését, de nem találtam rajta semmiféle ártó szándékú programot. Csak két mp3 dokumentum volt rajta: a 01. Worker, és 02. Soldier megjelölésű.

A Dolgozó hangja felerősödve futkározott az elmémben, mintha érzékelte volna, hogy közel került az eredetéhez.

Ezen a ponton kicsit elbizonytalanodtam. Azon vívódtam, hogy egyáltalán lejátsszam-e ezeket a szerzeményeket. Hezitáltam, mert nem tudtam, mire számíthatok, ha meghallgatom a dalokat. Hová fokozódhat egy ennyire erős dallamtapadás, ha újra meghallom a Dolgozót? És mi történik, ha a Katona is ilyen intenzív hatással lesz rám? A lelki szemeim előtt megjelent egy kép, amin kirántom a pendrive-ot a számítógépből, és egyszerűen kidobom a kukába...

Azonban a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult minden félelmemnél. Először a Dolgozót hallgattam meg újra. Frenetikus élmény volt, igazi beteljesült álom. Eufóriában úszva vigyorogtam végig a dalt, amely még annál is tökéletesebb volt, mint amire emlékeztem. A szám legvégén észleltem, hogy a gyönyörtől könnycseppek csordultak végig az arcomon. Izgatottan vetettem rá magam a második tételre.

A Katona csalódást jelentett számomra. Felháborodtam, amikor véget ért. Úgy éreztem, Miss Daisy átvert. Lehetetlennek tűnt számomra, hogy valóban 5160K a darab szerzője. Az új dalban nem volt semmiféle megjegyezhető dallam, vagy legalább ütem. Csak morajlás, zúgás, gépi és organikusnak ható zajok egyvelege hallatszott. Alig másfél perces volt, de sokkal hosszabbnak tűnt. Semmilyen csúcspont nem akadt benne, monoton ismétlődés jellemezte. Olyan volt, mint egy furcsa dark ambient tétel Lustmordtól: nyomasztó zúgás és néha ijesztő, értelmezhetetlen, idegennek ható zörejek.

Dühös lettem, letéptem a fejemről a fülhallgatót, és a sarokba vágtam. Csikorgattam a fogam. Körbeugráltam a szobában, és a falakat rugdostam. Szösz rémülten iszkolt el előlem a konyhába. Végiggondoltam mindent, és egyszerűen nem hittem el, hogy ezt a förmedvényt ugyanaz komponálta, aki a zseniális Dolgozót.

Megírtam Miss Daisynek a kétségeimet. Nem válaszolt semmit, makacsul hallgatott. Lehet, hogy nem is volt a Messenger közelében. Ettől még jobban bedühödtem.

Mintha csak kinevetni akarna, minden korábbinál erősebben csendültek fel a fülemben a Dolgozó dallamai.

Úgy döntöttem, nem foglalkozom tovább ezzel a zenével. Ettem egy mélyhűtött hamburgert, chateltem Timivel, és random Youtube videókat néztem a telefonomon, amíg el nem nyomott az álom. Igyekeztem nem figyelni a dallamtapadásra.

Csak nehezen tudtam elaludni, és rettenetes álmaim voltak. Álmomban hangyák leptek el, beborították a teljes testemet, bemásztak a fülembe, az orromba, a számba, és felvándoroltak egészen az agyamig. Igazából nem bántottak, nem fájt semmim, de iszonyúan viszketett, és émelyítő érzést keltett bennem, ahogy belakták a testemet. A rossz álmok rendje szerint nem tudtam semmit tenni ellenük. Csak bámultam magamat egy tükörben, és néztem, ahogy a Dolgozó ritmusára vándorolnak rajtam az apró fekete, viszkető kis pontok. Ahonnan lesöpörtem őket, ott másodpercek alatt kétszer annyi termett.

Reggel fáradtan, gyűrötten, de megvilágosodva ébredtem. Eszembe jutott az első 5160K szám promó szövege a Bandcampről, ami arról szólt, hogy a második dal meghallgatása után az első tétel által megfertőzött személyek megtébolyodnak. Persze én nem bolondultam meg, de rájöttem, hogy a második zeneszám nem értelmezhető önállóan. Rájöttem, mi nem stimmelt a Katonával. Ez nem önálló dal, ez egy kiegészítés: egy kód, egy szűrő, egy nyelv. Ez kell ahhoz, hogy tényleg megértsem 5160K zsenijét. Újra elővettem a Dolgozót, és meghallgattam.

Olyan volt, mint egy robbanás… csak nem igazi, hanem a tudat szintjén zajló. A Dolgozó „kinyílt”: egész másként és másnak hallottam már a Katona után. A Dolgozó új hangon kezdett beszélni hozzám. Levettem a fejemről a hallgatót, füleltem, aztán visszaraktam, ezt többször megismételtem… de nem „kintről” szólt a másodlagos hang. Nem is fejemben szólt, hanem valóban a fülemben csengett, valóban a zenéből jött. A jól ismert ütemek közül emberi szavak hallatszottak. Iszonyú halkan, és alig érthetően, de magyar nyelven. Suttogás, mint egy ASMR felvétel esetén. Eddig soha nem hallottam, de most, a Katona után már igen. A Katona valamit átkattintott az agyamban, ami most már vette a Dolgozóba kódolt üzeneteket.

– Írd. Meg. Írd. Meg. Írd. Meg – ez volt az első, amit ki tudtam hámozni a szellemszövegből. Olyan volt, mint amikor egy géphang felolvas néhány leírt betűt. A hangsúly nem emberi volt, hanem teljesen idegen, lelketlen.

Fenekestül felfordult velem a szoba. Hogy lehet, hogy pont magyarul szólt ez a hang? 5160K elméletileg amerikai formáció. Miért nem angolul szólt az üzenet?

Nem tudtam, mit takar az üzenet. Nem értettem, mit kellene megírnom. Tovább hallgattam a dalt, koncentrálva az ütemek közül előszűrődő suttogásra.

– A. Királynőt. A. Királynőt. A. Királynőt – ezt abszolút nem tudtam hová tenni. A Queen zenéjére utalna? Zavartan ingattam a fejem. Vagy a Queens of the Stone Age-ére?

– Vagy. Vagy. Vagy. Vagy…

MICSODA? Az a képtelen gondolatom támadt, hogy a dal már olvas is az elmémben.

– Ölni. Fogsz. Ölni. Fogsz. Ölni. Fogsz. Ölni. Fogsz.

Lekaptam a fejemről a fülhallgatót. Kikapcsoltam a lejátszót. Iszonyodva meredtem magam elé.

Ekkor kezdtem sejteni, hogy itt valami nagyon nincsen rendben. Ez az egész, fura, B-horroros körítés, ami az 5160K körül volt, amit egészen idáig egy ötletes színjátéknak véltem, kezdett ijesztően valóságosnak tűnni.

Amíg ezen gondolkodtam, addig elballagtam az ajtó mellett hagyott kabátomig, és kivettem a zsebéből a bicskámat. Ez igazából nem is bicska volt, hanem egy modern, Spyderco márkájú folder. Kipöccintettem a pengéjét, és lenéztem a lábam mellé. Szösz odajött mellém, és várakozóan nézett fel rám, mint mindig, amikor a kabátomnál babráltam: azt hitte, hogy sétálni megyünk.

Lehajoltam hozzá és megsimogattam. Ezután a balommal megragadtam a fején a fehér bozontot, a jobbommal pedig belevágtam a torkába a kést. Az eb felnyüszített, felém kapott, aztán szabadulni igyekezett, de én szorosan fogtam, és újra meg újra belé döftem a pengét, vörösre festve a bundáját, a padlót, a falat és magamat is. Szösz nem akart meghalni, percekig küzdött, nyüszített, morgott, többször meg is harapott, mire végül kilehelte a lelkét.

Minden úgy történt, mintha nem is én irányítottam volna a testemet, hanem valaki más. Amikor végeztem, akkor a borzalomtól összegörnyedve kihánytam a reggelimet a kutyám élettelen teste mellé.

Rövid ideig elképzelni sem tudtam, hogy hogyan és miért tehettem ezt a szörnyűséget. Aztán rájöttem, hogy a válasz ott cseng a fülemben, a Dolgozó ütemére.

„Írd. Meg. A Királynőt. Vagy. Ölni. Fogsz.”

5. Filmszakadások

A következő időszakra csak töredékesen emlékszem.

Nem akartam részt venni ebben az egészben, menekülni szerettem volna, mégpedig azonnal. A fülemben elviselhetetlenné vált a Dolgozó dallama. Úgy éreztem, hogy rám dőlnek a falak. Kirontottam a folyosóra, hogy leszaladjak a lépcsőn, és kijussak a társasház udvarára, a szabad levegőre, de csak a szomszédban lakó Éva néni ajtajáig jutottam. Bedörömböltem az ajtón, és nyomtam a csengőt, mint egy őrült. Imádkoztam magamban, hogy ne legyen otthon, hogy az unokáival legyen valahol Esztergomban, ám nem volt szerencsém. Éva néni otthon tartózkodott, és aggódó arccal nyitott nekem ajtót. Szólásra nyitotta a száját, de én gyorsabban cselekedtem nála, így csak valami furcsa szörcsögő-hörgő hang jött ki a torkából szavak helyett. Féltucatnyi alkalommal szúrtam bele a kést a nyakába, a mellkasába és a hasába, mire hátravágódott, és elterült a lakásában. Kicsiny vörös gejzírek törtek fel belőle, a vér szabályoson spriccelt a rángatózó testéből.

Üvölteni akartam, de még csak suttogni sem tudtam. Csak dúdolásra futotta az erőmből… a Dolgozó refrénjének dúdolására.

Filmszakadás következett.

A számítógépem monitorja előtt eszméltem fel, a dolgozószobámban. Már nem voltam véres, immár tiszta ruha feszült rajtam. Az ablakon nem napfény, hanem az esti város mesterséges fényei szűrődtek be. A gitárom az ölemben volt. Fejemmel a fejhallgatóval zenét szerkesztettem éppen. A számítógépen meg volt nyitva egy Messenger üzenetfolyam is, ahonnan Miss Daisy-től és más vadidegen emberektől instrukciókat és félkész zenei fájlokat kaptam a munkálkodásomhoz. Az üzenetfolyam neve Queenmaker volt.

Amikor rádöbbentem, hogy mit csinálok, elszakítottam az ujjaimat az egértől és a billentyűzettől, aztán lecsaptam az asztalra a fejhallgatót, földre löktem a gitárt, és hátra akartam gurulni a székemmel. A bal kezem azonban csak korlátozottan mozdult, és fájdalom hasított a csuklómba, emiatt nem tudtam eltávolodni a monitor bűvköréből. Rápillantottam a balomra, és döbbenten észleltem, hogy egy bilinccsel a dolgozóasztalom melletti radiátorhoz vagyok rögzítve. Felismertem a bilincset: az enyém volt. Homályosan rémlett a mozdulat, ahogy a balomra raktam a bilincset, majd jobbommal kihajítottam a folyosóra a kulcsát. Ez a bilincs egy kis szexuális játékszer volt, amit még a Timi előtti barátnőmmel, Lindával használtam.

Hirtelen eszembe jutott, hogy Timi nálam alszik ma éjjel. A gyomrom fájdalmas görcsbe rándult a felismeréstől. Forgolódni kezdtem: a telefonomat kutattam, de nem találtam sehol. Szólni akartam Timinek, hogy ne jöjjön el hozzám ma. Jobb híján visszagurultam a számítógéphez, és a Messengeren kezdtem el írni neki.

Ebben a pillanatban azonban megcsörrent a kulcs a zárban, és belépett a lakásba a barátnőm.

Kiabálni akartam neki, de nem tudtam. Minden erőmmel azon voltam, hogy felordítsak: „Menekülj innen!”. A Dolgozó azonban elnyomta a hangomat. Megmerevedtem, csak bámultam a monitor fényét és dúdoltam meg zümmögtem azt az átkozott dallamot. Reménykedtem benne, hogy Timi megtalálja Szösz tetemét, és sikoltozva kifordul a folyosóra, de valószínűleg öntudatlan állapotomban feltakaríthattam mindent, mert menekülés helyett szórakozottan csacsogva közeledett felém.

– Hát hiába köszöngetek én itt neked? Már megint nem hallasz semmit a füles miatt? Szia, megjöttem! Mi van veled?

Képtelen voltam megmozdulni. A Dolgozó átvette felettem az irányítást. Timi már a hátam mögött járt. Már éreztem az édes parfümje illatát is.

– Nincs is rajtad fülhallgató! Mi van, duzzogsz?

Mellém lépett, lehajolt hozzám, és közvetlen közelről nézett az arcomba. Szőke fürtjei a vállamat csiklandozták. Szív alakú, szabályos arcáról egyszeriben eltűnt a mosoly, a homlokát aggódva ráncolta.

– Mit dúdolsz? Ez nem vicces! Hagyd abba!

Még mindig képtelen voltam megszólalni, de legalább lassan felé tudtam fordulni, és rá tudtam nézni.

Timi olyan gyönyörű volt, mint egy műalkotás. Mint egy csodás zenei tétel.

A jobbom alattomos kígyóként besiklott a zsebembe, és kitapogatta az ott megbúvó kést.

6. Királynő

A feltöltés befejeződött.

Leraktam a tálcára weblapot, és felhoztam a Queenmaker csoport lapját. Mindenki beírt már, hogy elvégezte a feladatát. Én is odaírtam, hogy „feltöltöttem”. Újra felhoztam a Youtube képét.

– Hé maga! Kezeket fel! Lassan álljon fel, és forduljon felém!

A kiabálás csak nehezen tudott átszűrődni a fejhallgató vastag anyagán. Éppen nem szólt benne semmi, de így is egész jól kizárta a külvilág zajait.

Nem igazán tudtam, hogy hol vagyok, és mit csinálok. A parancsnak engedelmeskedve automatikusan felemeltem volna mindkét kezem, de a bilincs a radiátorhoz kötötte a balomat. A béklyó csörrenése valamelyest megmozgatta az elmémet belengő ködöt. Összeszorult a gyomrom a feltoluló emlékektől. Égnek emeltem a szabad jobbomat, ami alvadt vértől volt mocskos. Lebólintottam fejemről a fülest, és lassan, óvatosan felálltam a számítógép elől. Kigurítottam magam alól a széket, és megfordultam.

A dolgozószobám ajtajában két fiatal, holtsápadt rendőr állt, pisztolyt szegezve rám.

A görgős szék nem gurult messzire, hamar megakadt Timi vérrel borított, összeszabdalt holttestében, amely a szoba közepén hevert. Késem markolata Timi tarkójából állt ki. A szőke haj véres csimbókokban tapadt a fekete markolatra.

A rendőrök hadonásztak a fegyvereikkel és tovább kiabáltak velem. Azt akarták, hogy tegyem a tarkómra a kezem, és feküdjek le a padlóra.

– Nem tudom megtenni, mert ide vagyok bilincselve a radiátorhoz. Egyébként is elkéstek, mert már megírtuk a királynőt. Most már megállíthatatlan – ezt mondtam volna, ha tudok beszélni. Szavak helyett azonban csak tátogtam. Aztán hirtelen visszafordultam a számítógép felé, kirántottam a fülhallgató csatlakozóját, rányomtam a Youtube-on a Queen_final című feltöltés indító gombjára, és maximumra csavartam a hangerőt.

Gyors mozdulataim hatására a rendőrök pánikba estek. Hangos dörrenések töltötték be a kicsiny szobát. Hátba lőttek. Két ütést éreztem, egyet a vállamban, egyet pedig a lapockámon. A fájdalom csak egy kicsivel később jött. Megroggyant a lábam, olyan erős volt a kín. A földre omlottam. Nehézkesen a rendőrök felé fordultam. Remegő kézzel tartották a fegyvereiket. Még mindig üvöltöztek velem, már azt sem értettem, hogy mit. A fájdalom és a sokk letaglózott, forogni kezdett velem a helyiség.

A zene lassan indult el. A királynő fenséges hangok közepette felszállt. Öt percnyi emelkedett nagyszerűség vette kezdetét. Tizenegy ember és egy különös, ember alkotta, de az emberen jócskán túlmutató lény közös munkája csendült fel. Egy új kreatúra született, egy új faj teljesedett ki a hallójáratainkban. Semmire sem hasonlított, amit eddig bárki is hallhatott. A lény kifacsart basszusfutamokon és eszelős doblábakon futott neki a repülésnek, sohasem hallott elektronikus zörejek adtak neki lendületet, majd gitárok, hegedű és szintetizátor hangján kapott szárnyra. Amikor a tizennyolcadik másodpercnél, az első csúcsponton felhangzott az éteri énekhang, amely nem emberi nyelven szólalt meg, akkor minden sérülésem, fájdalmam, bűntudatom, traumám és őrületem háttérbe szorult, és olyan színtiszta gyönyörben lett részem, amit még sohasem tapasztaltam. A legjobb szex és a legerősebb kábítószer is csak egy gyenge utánzata lehetett annak, amit akkor éreztem, amikor a királynő teljes pompájában kitárulkozott. Bár patakokban folyt a vérem, a fájdalom egyszeriben elmúlt, és kőkemény merevedésem támadt. Erősnek és élettel telinek éreztem magam, de egyszerre könnyűnek is légiesnek is.

Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy belső fülemben nem szól tovább a hosszú ideje mindent meghatározó alapzörej. Mi az, hogy nem szól? Fel sem tudtam idézni többé a Dolgozó dallamait! A Királynő lehengerlő erővel söpörte ki a makacs dallamtapadást az elmémből.

A rendőrök megdermedtek. A kiáltozásuk abbamaradt. Leengedték a fegyvereiket, és elrévedve bámultak maguk elé. Tekintetük üvegessé vált, az egyiknek még a nyála is elcsöppent. Úgy néztek ki, mint akik hatalmas adag nyugtatót kaptak. A jobboldali esett össze először. A földön fekve rángatózni kezdett, a testét görcsök rázták, hörgött, a torkát kaparta. Kisvártatva a másik is földre esett, hasonló rángásokat produkálva. Láttam, ahogy a két fickó ruházata és bőre hullámzik, megfeszül, mintha valami ki akarna törni alóla. Egyik pillanatról a másikra vérvirágok nyíltak az egyenruhájukon. A fenséges zene tökéletességét néhány másodpercig fájdalmas üvöltések hangja zavarta meg. Aztán ahogy egyre jobban átjárta őket a Királynő magasztossága, lassan elcsendesedtek. A zene elringatta őket, végül csak csendben várták, hogy a változás végbemenjen rajtuk.

Én is rángatóztam. A hátamban, a lövések helyén természetellenes mozgást érzékeltem. Valami vadhússzerűség türemkedett ki a bőröm alól. A fájdalom egy rövid időre élesen belém hasított, de aztán hamar eltávolodott. A zene jótékony lepelként fedte el az emberi érzeteket és érzéseket. Elég volt a hallásomra koncentrálnom, és már nem is éreztem a csontjaim ropogását, a bőröm és az izmaim hasadását. Az iszonyat, a hányinger, az undor mind olyanná vált, mintha valaki máshoz tartozna. Már az sem érdekelt, hogy mit tettem Timivel, Éva nénivel és Szösszel.

Ahogy véget ért a Királynő, úgy hangzott fel az új generáció zenéje. Először csak a fejemben hallottam, de pillanatok alatt kicsordult belőlem. Zagyva, de dallamos kántálás tört fel a torkomból. Utána a csettintgetni kezdtem hozzá az ujjaimmal. Sarkammal doboltam az ütemet. Ráztam a bilincsemet. A hátamból, a lőtt sebek helyén kivirágzott vadhúsból – ép ésszel felfoghatatlan módon – elektromos gitárhoz hasonló hang sírt fel. Nem láttam, hogy pontosan mi nőtt ki a lapockámból, de talán jobb is volt így. A két lyuk helyén lévő húsos kitüremkedés lüktetett, és zenélt. A vállamon lévő inkább üveghangot adott ki, a lapockámon lévő pedig mélyebbet, basszusra hasonlítót. A többi testnyílásomból is hangszer lett. Új testnyílások jelentek meg rajtam, ütemre csattogó-kattogó-puffogó-zúgó-csilingelő sebek, amelyek mind-mind hozzájárultak ahhoz a zenéhez, amit én adtam ki magamból. Egy új dolgozó lettem, a zene szolgája. A Királynő belém helyezte az ivadékát, ami kikelt és dalolt. Már nem csak másolta magát a lény, mint korábban. Egy egészen új evolúciós szintre lépett. Végre igazi genetikát kapott, nem csak egy magányos dal volt, hanem egy valódi faj, ami fejlődik.

Az eltorzult testű rendőrök feltápászkodtak a földről, és rákezdtek a saját dalaikra. A szájukból, a végtagjaikból, a testüket borító, halálosnak tűnő sebekből és gyomorforgató nyúlványokból egyszerre szólt a zene. Különös, nem emberi szerzemény volt, hangszerré vált emberekből. Mindhármunk dala hasonlónak tűnt, mindhárom emlékeztetett kicsit a Királynő pompás tételére, ám mégis más, egyénenként eltérő és megismételhetetlen volt, mint az ujjlenyomat vagy a DNS.

Mi voltunk az első új típusú dolgozók, de tudtam, hogy hamarosan követnek minket új katonák és majdan új királynők is.

A gondolataim lassan teljesen feloldódtak a zenében, az én csodálatos, egyedi zenémben, amely a fülemben csengett, és már a fülemből is csengett.

7. Új dal

Steppenwolf büszkén mosolyogva rakta le a tabletet a kamera látókörén kívülre.

– Nos, ennyi lett volna az én kis horrornovellám. Remélem, hogy találtatok benne értékelhető momentumot a magatok számára. Azt hiszem érthető, hogy miért inkább a „hangoskönyves” formátumot pártolom ennél a történetnél. Az audio rémmese mégiscsak audio formában a legérdekesebb, nem? Ha tetszett, kérlek nyomjatok egy lájkot, és írjatok kommentben. Ha nem tetszett, akkor is írjatok bátran! Ebben az esetben azt írjátok meg, hogy mi nem volt jó benne.

Ekkor megint megállt, és ismét hallgatózott egy sort, mint a történet felvezetésekor. Csend volt, még mindig nem hallatszott semmiféle külső hanghatás. Az arcán furcsa rángás szaladt végig. Megrázta a fejét.

– Furcsa, őőő… Hol is tartottam? Ja, igen. Ha akartok még ilyen történeteket hallgatni tőlem, akkor azt mindenféleképpen jelezzétek a komment szekcióban.

Steppenwolf újfent megdermedt. Valami különös, csak általa hallott ritmusra bólintott néhányat, aztán úgy folytatta, mintha mi sem történt volna.

– Az irományommal kicsit elkanyarodtam a csatorna fő témájától, a fura zenéktől. De most visszatérünk a fősodorhoz! Nem csupán felolvasás ez a mai adás, de nem ám! Így videó a végére következzen egy bejelentés is. Dobpergés!

Itt dobolni kezdett ujjaival a széke karfáján, de nem a hagyományos, „cirkuszi mutatványt megelőző” ütemben, hanem egészen más módon, tört ütemekben.

– És íme a bejelentés! Írtam egy teljesen új dalt, melynek a címe: Királynő! – Steppenwolf arcán kaján mosoly terült el, és képernyő sarkába kezdett mutogatni. – A vállam fölött megjelenő ablakra kattintva tudjátok elérni a nótát. Benne lesz a linkje a videó leírásában is. Az elbeszélésem után szerintem tudjátok, hogy mire számíthattok. Ez bizony egy ütős szerzemény lett, szóval csak a bevállalósak indítsák el! Biztos vagyok benne, hogy a meghallgatás után még sokáig a fületekben cseng majd.

Steppenwolf belekacsintott a kamerába. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Négynegyedes ütemre.

 ----

E novella a hajdani Arte Tenebrarum kiadó által meghirdetett novellapályázatra íródott, és egy kissé átdolgozott formában már egyszer megjelent az Új Faj című horrotantológia 3. részében.