Ez a történet egy újabb "személyre szabott horrortörténet": az Elszabadított történetek facebook csoportban kiírt felhívásomra az egyik tag azt adta meg, hogy a következő rövid horrornovellám főszereplője mentős legyen, a sztori a kísértetsztori szubzsánerbe tartozzon, és hogy legyen benne akasztás és baba. Ez a mininovella lett a megadott szempontokból született végeredmény. A történet kb. másfél óra alatt került megírásra.

YouTube videó:

Szöveges verzió:

dr. Smiri Sándor:

A reszkető kisbaba

– Mit is mondott a diszpécser? Hányas lakás? – vizsgálgatta a panelház kapujánál lévő csengőfeliratokat Lionel, a szemüveges mentőtiszt. Az utcai világítás ezen a környéken nem ért semmit, és így, éjjel negyed egykor még a telefonja fényénél is nagyon nehezére esett kibogarásznia a feliratokat.

– Harmadik emelet, második ajtó – nézte meg a tabletjét Kevin, a mentőautó kigyúrt sofőrje. – Egyébként elég fura ez a bejelentés, nem? Egy zavart női hang éjfélkor felhívja a segélyhívót, hogy "reszket a kisbabám, küldjék a mentőket", meg a címet is benyögi, és ennyi. Nem lehet, hogy csak be kellene takarni azt a csecsemőt, oszt' jóvan?

– Meglátjuk, meglátjuk – mormogta Lionel, miközben végignyomkodta az összes csengőt, ami mellé a harmadik emelet volt írva. Amikor végre valami mocorgást hallott a kaputelefon hangszórójaból, ezt mondta: – Mentősök vagyunk, kérem engedjenek be! Bocsánat az éjszakai zavarásért, de riasztást kaptunk!

Berregett a kapu, és bejutottak a lépcsőházba.

A harmadik emelet kettes számú ajtaja nem volt bezárva. A mentősök kopogtattak rajta, nyomták a csengőt, de nem válaszolt senki. Gyereksírás sem hallatszott odabentről. Lionel próbaként lenyomta a kilincset, és amikor az ajtó engedett, szélesre tárta azt.

Édeskés bűz csapta meg a két férfit, ami nem sok jót ígért. A folyosón, amire az ajtó nyílt, sötét volt, de bentebb az egyik oldalsó helyiségból sárgás fény áradt ki.

– Jó estét! Megjött a mentőszolgálat! Van itthon valaki? – próbálkozott Lionel kevés lelkesedéssel. Természetesen nem kapott semmiféle választ. Benyomultak a lakásba. Végighaladtak a szűk folyosón a kivilágított helyiség irányába. A bűz egyre erősebb lett, ahogy közeledtek a fény felé.

– Ó, bazmeg Lionel, ez hullaszag... – nyögött fel Kevin.

Lionel csendesen bólintott.

Befordultak a kivilágított helyiségbe, ami egy konyhának bizonyult. Panellakáshoz képest meglepően tágasnak és jól felszereltnek tűnt. A konyha közepén egy oldalára borult asztal hevert. Az asztal felett a függönykarnisról egy felakasztott fiatal nő lógott. Szeme a semmibe révedt, nyelve kilógott a szájából, egykor vonzó arca immár fehér és petyhüdt volt.

Egy pillanatra mindkét mentős lefagyott a sokkoló látványtól. Aztán Lionel reagált először. Gyorsan felállította az asztalt, felugrott rá, előkapott egy mentőkést, és levágta vele a nőt. Kevin átkarolta a leomló hideg testet, és amennyire óvatosan csak tudta, lefektette az asztalra. A tejfoltokkal teli hálóinget viselő nő teste olyan merev volt, mint egy darab fa.

– Ez meghalt. Már a hullamerevség is beállt – mondta ki a nyilvánvalót Kevin.

– Azért megvizsgálom. Aztán meg beszólok a központba, hogy küldjék a rendőrséget. Te addig járj körbe, kutasd végig a lakást, hátva megvan valahol az a kisbaba! – adta ki az utasítást Lionel.

Kevin először a konyhaban nézett körül, aztán engedelmesen elindult a folyosó felé. Lionel átvizsgálta a hullát, de sok mindent nem tudott tenni érte. A nő már órák óta halott lehetett. Gyorsan felhívta a diszpécsert, elmondta a fejleményeket, és jelezte, hogy rendőrre lesz szükség. Éppen akkor tért vissza Kevin, amikor lerakta a telefont. 

– Kisbaba sehol. Van egy üres kiságy, vannak koszos pelenkák, de maga a csecsemő sehol... Mi a fene történt itt? A szülés utáni depresszió ennyire súlyossá vált? De hol a gyerek? – morfondírozott Kevin.

– A fene se tudja. Nagyon zavaros ez az egész. Az tuti, hogy nem ez a nő telefonált éjfélkor, mert akkorra már rég halott volt. Lehet, hogy a telefonáló nő vitte el a gyereket, és ez valami álcázott gyilkosság – Lionel gondterhelten dörzsölte meg az orrnyergét a szemüvege alatt . – Na mindegy, majd a zsaruk kinyomozzák.

– Remélem, hamar ideérnek, mert elég parás ez a lakás a hullával meg az egész kisbabás rejtéllyel... – feszengett Kevin.

Ebben a pillanatban a világítás villódzani kezdett, aztán a következő masodpercben ki is aludt. Feketeség borult a lakásra.

Lionel a telefonja után tapogatózott, hogy fényt csináljon, amikor valami nagyot reccsent az asztalon. Aztán még egyszer megreccsent. Olyan volt, mintha valaki sokáig ücsörgött volna egy helyen, és aztán felálláskor a térde nagyokat roppanna.

– Ez meg mi a fene?! – kiáltott fel Kevin.

A mentősnek egy hisztérikus női hang válaszolt a

valahonnan a konyha közepéről:

– A babám... reszket... segítsenek rajta! Oda raktam... hogy ne halljam a sírását!

Kevin erre pánikba esett, és sikoltozva kiszaladt a konyhából. A sötétben esett-kelt, mindennek nekiszaladt, csörömpölt...

Lionel végre be tudta kapcsolni a telefonja zseblámpáját, és remegő kézzel rávilágított az asztalra. A hulla még mindig ott volt, ahová lefektették. Az arca változatlan volt, a szája nem mozdult. Csupán egyetlen dolog nem stimmelt rajta. Az egyik karja immár nem a törzse mellett volt. Már ki volt nyújtva.

Ebben a pillanatban jött vissza az áram. A fénybe boruló konyhában tisztán látszott, hogy a halott nő ujjai egyenesen a hűtőszekrényre mutatnak. A hűtő alsó része, a fagyasztó ajtaja az áramkimaradás alatt valahogy magától kinyílt. Az átlátszó plexi tárolóban, a lefagyasztott anyatejes zacskók között pedig egy csontkeményre fagyott apró test hevert...