Ez a történet egy újabb "személyre szabott horrortörténet": az Elszabadított történetek facebook csoportban kiírt felhívásomra az egyik tag azt adta meg, hogy a következő rövid horrornovellám legfőbb szereplője egy kutya legyen, a sztori a testhorror szubzsánerbe tartozzon, és hogy szerepeljen benne egy kézműves plüssmackó. Ez a mininovella lett a megadott szempontokból született végeredmény. A történet kb. másfél óra alatt került megírásra.

 YouTube:

Szöveges verzió:

 dr. Smiri Sándor: Szívféreg

Szerencsénk volt ezzel a házzal. Egyrészt rendkívül olcsón jutottunk hozzá, valószínűleg a félreeső környék miatt. Másrészt az előző tulaj, egy Bill Hogget nevű kisöreg szépen rendben tartotta az egészet. Amikor az öreget pár hónapja elvitte valami betegség (talán covid?), akkor az örököse hozott egy ózongenerátort, és kifertőtlenítette vele az egész házat. Aztán ki is festetett. A bútorokat pedig meghagyta a házban. Ezáltal gyakorlatilag egy azonnal beköltözhető ingatlant árult, amit vétek lett volna, ha kihagyunk. Az udvaron csak a füvet nyírta le, de a kerttel sem volt semmi gond. A gyerekeink, Eddie és Molly imádták a nagy zöld felületet, a rengeteg virágot, és a zegzugos kerti tároló helyiségeket.

Tegnap, amikor a hálószobában pakoltam, az egyik fiók aljából előkerült egy ütött-kopott okostelefon. A telefonra - az alapos idős emberek jó szokása szerint - rá volt celluxozva a PIN kód. Nem vagyok egy kutakodós típus, de most úgy döntöttem, hogy megnézem, mi van a telefonon. Rádugtam a töltőmre, bekapcsoltam, beütöttem a PIN kódot, és elkezdtem felderíteni a mobil tartalmát. Körülbelül egy óraig tartott, mire végignéztem mindent, de olyan volt, mintha egy naplóba olvastam volna bele - egy néhol igencsak megrázó tartalmú naplóba.

Ahogy gyanítottam is, a készülék az elhunyt Hoggett papáé volt. A képeken itt-ott látszódott egy idős, svájci sapkás úr arcának vagy testének egy-egy részlete. Ám a telefont használó bácsi magát csak elvétve, véletlenül fotózta. Inkább egy másik lény képei, videói, hangjai töltötték be a telefon tárhely nagy részét.

A rajta lévő tartalmak alapján egy Bobby nevű, beagle fajtájú kutyáé volt a főszerep Hoggett életében. Bobby labdázott, az udvart túrta, viccesen aludt, a kedvenc plüssmaciját hurcolta, ésatöbbi... Az öregnek olyan lehetett az eb, mintha az édes gyermeke lett volna. A videókon Hoggett olyan szeretettel beszélt a kutyához, mint ahogy egy kisgyermekhez szokás beszélni. Bobby pedig nagyon szófogadó, csupa élet kutya volt, aki láthatóan rajongott a gazdájaért. Egy igazi boldog kutya, és az ő boldog gazdája... Együtt sétáltak, együtt voltak a házban, együtt tévéztek, és együtt is aludtak...

Az idill tükrében voltak igazán sokkolóak azok a tartalmak, amiken az látszott, hogy Bobby megbetegedett. Elolvastam egy üzenetváltást, amiben Hoggett leírta az ismerősének, hogy a kutyája a szúnyogok által terjesztett szívférgesség egy mutáns változatát kapta el. Az öreg videóüzenetet küldött a helyi állatorvosnak. Borzalmas videók voltak ezek. Bobby szűkölt rajtuk, ahogy a vonagló férgek távoztak a testéből. Ürültek a hányásával. Ömlöttek a kukacok a végbeléből. Előteketedtek a hímtagjából és a füléből is. Apró sebek lepték el a kutya testét, ahogy a kicsiny pondrók egyszerűen kirágták magukat a szerencsétlen állatból...

Hoggett mindent megtett, amit tudott. Az állatorvos is elkövetett mindent. A videókon látszott, ahogy Hoggett tisztítja a kutya iszonyatos sebeit, és diktálja az állatba a különféle gyógyszereket. Mindhiába.

Az utolsó képeken a kutyából már nem sok minden látszódott. A szőre kihullott, a teste csonttá soványodott, és úgy rajzottak belőle a férgek, minta csak a kihullott szőrszálak helyét akarták volna átvenni az állat testén.

Bobby a padlón feküdt, a hálószobában. Pont ebben a hálóban, ahol a telefont is találtam. A kutya előtt tálkában víz, a pofája mellett a kedvenc plüssmedvéje. A kukacok mindent beborítottak: a padlót, az ágy lábát, a plüssmackót, Hoggett kezét...

Az öreg kezén megakadt a tekintetem. Jobban megnézve a kukacok nem csak úgy a kezére hullva nyüzsögtek, hanem konkrétan a kezéből, a bőre alól bújtak elő.

Hideg veríték vert ki. Mocskosnak éreztem a telefont a kezemben, az ágyat mellettem, és úgy az egész házat körülöttem. Forgott a gyomrom, hányinger tört rám.

Rákerestem a neten a szívférgesség tüneteire. A normál, szúnyogok által terjesztett szívférgesség nem járt a képeken látott extrém tünetekkel, és ami még fontosabb: az emberre nem tudott átterjedni. De vajon mi lehetett ezzel a mutáns változattal?

Azzal nyugtattam magam, hogy a ház ki lett fertőtlenítve ózon generátorral. A gáz tuti megölt mindent idebent, ami árthatott volna nekem és a családomnak. Mondogattam magamnak, hogy nincs ok pánikra. Az öreget egyébként sem szívférgesség vitte el, állítólag a koronavírus végzett vele. Vagy erre nem jól emlékszem?

Ebben a pillanatban trappolt be hozzám az öt éves kislányom, Molly.

- Nézd anyu, hogy mit találtam az egyik udvari tarolóban! Ugye milyen cuki? -

Molly egy ütött-kopott kézműves plüssmackót ölelt magához szorosan. Játékosan puszit nyomott a maci képére, mire hangosan felsikoltottam...